Sajtó
Beszélgetés Góbi Ritával
Hollósi Zsolt - Revizor online
Góbi Rita táncművész-koreográfus szerelemduettnek nevezi a Trafóban december 14-én látható Sziget – Táncmonológok fényfürdőben című új produkcióját, melyben először dolgozik együtt Maurer Milánnal. HOLLÓSI ZSOLT INTERJÚJA.
Revizor: 2006-ban alapítottad a Góbi Rita Társulatot. Tizenöt évvel később a Sziget – Táncmonológok fényfürdőben című előadást jubileumi bemutatónak szánod?
Góbi Rita: Nem szoktam számolni az éveket, nekem minden premier nagy ajándék és lehetőség.
R: Ebben a darabban is személyes élmény a koreográfia kiindulópontja?
GR: Maurer Milánt már pályája kezdete óta figyelem, éreztem, hogy valamikor majd együtt fogunk dolgozni. Mindig is vonzott az az érzékenység, fizikalitás, extremitás, ami Milánban megvan. Hét éve a Frenák Pál Társulattal táncol, minden darabban megnéztem, csodáltam, és most éreztem úgy, hogy itt az ideje a közös munkának. Személyesen nem is ismertük egymást, nem tudtam, hogy milyen ember, hogyan éli az életét, de összehangolódtunk, sokat adtunk és kaptunk egymástól. Mindig ezek a folyamatok a legcsodálatosabbak. Az volt a célom, hogy kimozdítsam őt a megszokott kerékvágásból, egy másik tükörrel nézzen önmagára.
R: Azt nyilatkoztad: a határátlépések izgatnak. Most milyen határokat léptek át?
GR: Ezek általában fizikai határátlépések. Az új darabban ketten vagyunk, kettőnknek kell megtöltenünk jelenlétünkkel a színpadot. A mozgásanyag limitált, már majdnem nem is tánc. Inkább szoborszerű képzőművészeti alkotás. Olyan, mintha mozgó elemek lennénk benne. Mindennek az egyszerűsége, letisztultsága érdekel. Kívülről nézve lehet, hogy nem is tűnik kihívásnak a mozgásanyag, de roppant megterhelő, az izomzat izzik, a technika és a koncentráció pedig süvít. Jó megtapasztalni, amikor nincsenek fizikai korlátok, a végtelenbe nyúlás, hajlítás dominál, amikor az izomzat, a test megtelítődik energiával, amikor az önazonosság és a játék egyszerre van jelen, amikor napról napra alakul és változik egy mozgássor, mígnem megtalálja a leginkább odaillő formáját, amikor a szigorú szerkesztést szabadsággal fűszerezzük…
R: Van cselekménye a darabnak?
GR: Cselekménye vagy története nincs a darabjaimnak, érzetei, hangulatai, külön világai annál inkább. Ha le akarom egyszerűsíteni, a Sziget – Táncmonológok fényfürdőben valójában szerelemduett.
R: Előadásaidban mindig fontosak a fényeffektusok. Most mire készültök?
GR: Amikor készül a mű, akkor a teret látom magam előtt. Most a tér a fény. A tér megteremtése olyan, mint egy fénykép vagy egy rajz. A rajzaim alapján Prágában élő fénytervező kollégám, Pavla Beranová, akivel régóta együtt dolgozom, megálmodja, majd együtt tovább fejlesztjük a produkció vizuális világát. Ehhez a produkcióhoz a XORXOR csapata is csatlakozik, akik a padlóvetítést készítik. Hogy hogyan fog megjelenni a víz, a levegő, a porszemek – azaz a látható és láthatatlan dolgok –, amelyek körbevesznek bennünket? Ezért érdemes eljönni! Először dolgozom együtt a zenét kitaláló Gryllus Ábrissal, aki jól ráérzett a darab éteri hangulatára. Szeretek elrugaszkodni a Földtől: mintha az űrben, a Nap vagy a Hold körül léteznék.
R: Vibration című produkciótokkal nemrég Torinóban vendégszerepeltetek. Hogy sikerült?
GR: Különleges munkafolyamat volt a Vibration létrehozása, New York-i, budapesti és japán próbafolyamatokkal, most nagy örömmel játszottunk újra. Érdekes, hogy az olasz közönség a kilenc órás kezdés előtt még alig szállingózott, szinte senki nem volt a színházban, de néhány perccel később pillanatok alatt megtelt a nézőtér. Felülmúlhatatlan érzés, hogy utazhatunk, játszhatunk, megoszthatjuk a Földünk lakosaival a táncot, ami igazán univerzális nyelv. Az utóbbi években mindez feltölt, és folyamatosan inspirál. Jó élmény olyan dolgot csinálni, ami bárhol a világon működik.
R: Nemcsak vendégszerepelsz, hanem workshopot is tartasz világszerte. Mi volt a legemlékezetesebb élményed külföldön?
GR: Az az igazság, hogy mivel folyamatosan úton vagyok, még semmi sem ülepedett le, egyelőre halmozom az élvezeteket, erre a kérdésre majd pár év múlva térjünk vissza… De addig is Tokió, Mexikó, Amman, New York, ’oroszföld’, görög szigetek, északi országok, és persze a velünk szomszédos országok gyönyörű tájai is mindig lenyűgöznek. Ugyanakkor a színpad mindig színpad, a néző mindig ember, szóval mindegy, hogy hol élünk, csak éljünk, és élvezzük az életünket.
R: Mi a legfőbb tanácsod táncos tanítványaidnak a Nemes Nagy Ágnes Művészeti Szakgimnáziumban?
GR: Azt gondolom, hogy kellő figyelemmel és koncentrációval önmagunktól tudjuk a legtöbbet megtanulni. Arra szeretném rávezetni a társakat, hogy a tánc csodálatos élmény. Amikor mozogsz, táncolsz, önmagaddal lehetsz, felfedezheted a legmélyebb önvalódat.
R: A kaposvári bábszínházban gyerekeknek bemutatott Hacukaland című produkciód is ezt a célt szolgálja?
GR: Ennek van egy előzménye: 2014 óta játszom a Pici Bonbon gyerekdarabot, ami a bölcsődéseket, ovisokat szólítja meg. Több generáción átfutott már, és még mindig repertoáron van. A gyerekseregek sok mindenre rávezettek, így a Hacukaland ezeknek a tapasztalatoknak a birtokában a kaposvári BábSzínTérrel együttműködésben valósult meg. Ez a produkció már a kisiskolás korosztály felé is nyit. Kötelességemnek érzem, hogy a verbalitáshoz erősen kötődő gyerekeknek megmutassam, hogy a tánc nyelve is olyan, mint a rajz vagy a zene, a legmélyebb érzelmeinket tudjuk vele kifejezni.
R: Bozsik Yvette, Duda Éva, Szabó Réka társulatának tagjaként is táncoltál, a Reptébencímű produkciódért Lábán Rudolf-díjat kaptál, nemzetközi sikereket arattál vele. Egy nagyobb együttesnek is szívesen koreografálnál?
GR: Beletaláltál, igen, nagyon szeretnék! Remélem, hogy előbb-utóbb erre is lesz lehetőségem. Kicsi ez a szakma, nem lehet, hogy ne legyen közöttünk valamilyen kapcsolat. Régi daraboknál, akár újaknál is, ha rám gondolnak, nem zárom ki a lehetőséget, hogy újra együtt dolgozzunk. Mivel folyamatosan fejlődünk, alakulunk, így abban hiszek, hogy a kapcsolatoknak nincs végük, csak átalakulnak.
Az eredeti cikk itt olvasható.