Sajtó
Kritika a Tátikákról
Góbi Rita 2017-ben bemutatott, nemzetközi viszonylatban is nagy sikert aratott szólójáról, a Reptébenről elmondható, hogy egy évek alatt kifejlesztett, kikísérletezett, majd kikristályosított formanyelv letisztult mesterműve. Persze Góbi – már csak életkorából adódóan is – egészen máshol tart pályáján, mint Frenák Pál, így az ő esetében még egyáltalán nem kell formai megkövülésekről beszélni, de a Reptében mindenképpen egy fontos állomás volt az alkotói karrierben, ahonnan érdekes és érdemes megfigyelni, merre indul majd tovább.
Legújabb bemutatója, a Tátikák azt mutatja, hogy egyelőre még elidőz ezen az állomáson, hiszen az új darab számos kapcsolódási pontot mutat a Reptébennel, ami így megkerülhetetlen referenciaponttá is válik. A legfontosabb különbség, hogy Góbi ezúttal saját maga helyett másoknak, konkrétan hat táncosnőnek koreografált. Ez lehet akár utánpótlás-nevelő vagy társulatépítő gesztus is, különösen mivel az előadók mind nagyon fiatal, pályakezdő művészek. A Reptében madárszerű lénye után a koreográfus ismét a természetből inspirálódott, ezúttal virágokat téve meg „főszereplőnek”. Az alkotótársak is ugyanazok maradtak: Pavla Beranová fényterve ezúttal akkor válik jelentőssé, amikor a tátika-lányok színes árnyékot vetnek a háttérvászonra, ily módon egyszerre idézve különleges képzőművészeti alkotást és csodaszép virágos rétet. Szegő Dávid zenéje pedig ismételten inkább zajokból, zörejekből, furcsa és azonosíthatatlan hangokból összeálló, hangulatfestő háttérkulissza, mintsem zene. Mint ahogy a tánc sem tánc a klasszikus értelemben, de hát miért is lenne az: elvégre nem emberi lényeket látunk, nem érzelmek kifejeződését, hanem természeti lények ösztönös mozgását.
Góbi mozgásnyelve ehhez remekül passzol: repetitív, sokszor szinte már kényszeres mozgások (utóbbira jó példa a vissza-visszatérő nyelvnyújtogatás, ami természetesen itt teljesen más jelentőséggel bír, mint „emberi” kontextusban), szögletes formák, mikromozgások és a különböző testrészek izolációja jellemzik. Utóbbi sokszor kifejezetten erősíti a nem-emberi jelleget, hiszen bizonyos pózokban már nem is nagyon ismerjük fel az emberi testet. Ugyanakkor az, hogy minden testrész egyformán fontos és minden mozdulat (gyakran még a szemek mozgása is) aprólékosan megtervezett, megidézi a keleti táncformákat is.
Bár hatan vannak a színpadon, nem egymással táncolnak a hagyományos értelemben, de mégis van egyfajta szervező erő, ami összetartja az egészet – akárcsak a természetben. Inkább kánon ez, mint együtt-táncolás. És annak, aki alaposabban odafigyel a természet változásaira, bizonyára ismerős az a lassú és fokozatos kibontakozás, amelyen a tátika-lányok keresztülmennek, és amely aztán egyre vadabb, féktelenebb burjánzásnak adja át a helyét. Ez az, ahol a koreográfus elképzelése szerint megjelenik a kapcsolódási pont az emberi természettel is: hiszen a tátikákhoz hasonlóan mi, emberek is hol kinyílunk, hol bezáródunk, hol lekókadunk, hol tündöklünk. Jó lenne – teszem hozzá én – ha valamit abból az ösztönösségből és felszabadultságból is megőriznénk, amit eme virág-lányok hoztak a színpadra.
Az ifjú táncosnők néhány apróbb bizonytalanságtól eltekintve fegyelmezetten, tökélyre gyakoroltan közvetítették Góbi Rita óramű-pontosságú koreográfiáját, és bár Góbi utánozhatatlanul egyedi és karizmatikus előadó, kiderült az is, hogy nélküle is működőképes az általa létrehozott mozgásnyelv. Én azért picit mégis várom már azt a következő állomást.
Az eredeti cikket lásd itt.